Számomra a moldvai misszió többet jelent, mint egy nyári napközis tábor. Ebben a táborban több van, mint puszta játék, foglalkozás lebonyolítás, gyerek felvigyázás. Ebben a táborban erő van, összetartás, tenni akarás, és mellette rengeteg szeretet és hatalmas áldás, még hozzá Isteni áldás.
Egy éve ilyenkor egyszer csak bekerültem többed magammal egy csoportba -Moldvai mag- néven. Akkor tudatosult bennünk, hogy Enikő néni többet lát bennünk, mint mi magunk. Ő látta azt, hogy készen állunk arra, hogy akár egy vagy több éves tapasztalattal a hátunk mögött, át vegyük a tábor szervezés feladatát. Ő hitt bennünk, mikor mi még egyáltalán nem. Azt hiszem ez az erő, ami elsegített bennünket odáig, hogy megvalósuljon az idei tábor.
Az előkészületek során több akadályba is ütköztünk, amitől azt éreztem, hogy nem áll biztos talajon a tábor, mondhatni még csak gyerekcipőben jár éppen. Emellett mégis azt éreztem, hogy az Úr végig mellettünk van és fogja a kezünket. Nekünk csak menni kell tovább, és mi tovább mentünk, olyannyira, hogy elindultunk Moldvába. Ahogyan megérkeztünk Lábnyikra (a tábor helyszínére), mintha mindenki otthonra talált volna. Azt láttam és én magam is éreztem, hogy nyugalmat leltem, sőt hazaérkeztem.
Isten áldása végig rajtunk volt. Az idei évre olyan embereket hozott össze, akik némely esetben teljesen idegenek voltak egymás számára, de az Úr mégis egy erős csapattá formát bennünket, mely már az első napon megmutatkozott. Mindannyian féltünk a hétfőtől a tábor kezdéstől. Mindig Enikő néni volt, aki az egész tábort és a napokat megnyitotta, elkezdte. Nem tudtuk melyikünk vállalja ezt el, de sikerült. Minden napot más ember indított el. Minden nap nagyjából ugyanarra a vázra épült. A gyerekek élvezték és mi is. Nem akartuk, hogy vége legyen.
A gyermekek minden nap mosolyogva mentek haza és izgatottan várták a másnapot. A napok csak úgy repültek. Minden pillanatát élveztem. Miután elmentek a gyerekek készültünk a következő napra. Átbeszéltük a nap menetét, felosztottuk a feladatokat, majd előkészültünk a foglalkozásokra. A sok teendő mellett mégis jutott idő egymásra. Fontosnak tartottuk, hogy a csapatot is építsük és minél közelebb kerüljünk egymáshoz. Voltak kirándulósnapjaink, mikor délutánonként a környező településekre vándoroltunk el, meg olyan is volt, amikor a helyi tanítókkal ültünk össze társas tájékozni, beszélgetni.
A tábor ideje alatt, nem csak a gyerekek tanultak és fejlődtek, hanem mi is. Tanultunk az emberségről, alázatról, családszeretetről, hovatartozásról. Erősödött bennünket az is, hogy becsüljük meg amink van. ne legyünk nagyravágyók. A moldvai csángó emberek mind ebből például szolgának mindannyiunk számára.
Zárásként Osváth Gábor Tanár Úr mondatát szeretném idézni. „Moldvába nem azért jön az ember, hogy tanítson, azért jön, hogy ő maga tanuljon.” Hát mi mind csak tanultunk. Fájó szívvel, de megannyi felejthetetlen élménnyel és szeretettel tértünk haza Moldvából. Megőrizve szívünkben a csángó gyerekek csillogó szemeit és fülig érő, boldog, néhol huncut mosolyukat.
A csapat:
- Lázár Enikő
- Sándor Gézáné Adél
- Nagy Éva
- Kaszás Ildikó
- Baranyi Tamás
- Baranyi Bori
- Bakonyi Ferenc
- Vladár Zsófia
- Odler Bogi
- Vajda Kamilla
- Csonka Dorina
- Barkó Réka Judit
- Szova Zsuzsi
- Kabai Tünde
- Csánki Norbert
- Osváth Gábor
Vasárnapi Iskola Alapítvány 