Kedves kollegák, tisztelt leendő barátaim!
Mi még úgy nőttünk fel, hogy Trianonról homályos elképzeléseink, ha voltak. A tankönyvek baráti szocialista országokról beszéltek körben, határaink körül. Így az országhatárra érve meglehetősen furcsa volt a határőrök, vámosok kutató tekintete, ellenséges magatartása. Még furcsább, hogy a határokon túl ugyanúgy magyarul beszéltek, mint mi – bár sokkal halkabban. Talán mindnyájan átéltük, amikor az ünneplő felnőttek körében néhány pohár bor után felnyíltak a sorompók, s előbb csak halkan daloltak a Maros menti fenyves erdőkről, majd ahogyan belefeledkeztek, jött a Székely himnusz is, fittyet hányva az óvatosabb feleségek intelmeire. Diósgyőrben is így volt ez gyerekkoromban István-napokon, karácsonykor. Kint szikrázott a térdig érő hó, bent majd kiömlött lelkünkből a szeretet ismeretlen, mégis jelen lévő honfitársaink iránt.
Az összefüggéseket persze nem értettem. Akkor sem, amikor oly sok társammal együtt autóbuszra ültettek, s irány Erdély. Ott, a buszban sem volt szabad e gyönyörű énekeket énekelni, csak nagyon halkan, a városokon kívül. Vajdahunyad várában Petőfi képe alatt az Alexandru név állt. Marosvásárhelyen a boltban, ahol aprócska ajándékokat szerettünk volna vásárolni, ismeretlen nyelven förmedtek ránk. Az ottani tanár néni elmesélte a miénknek, hogy huszonhét gyermek beiratkozása kell ahhoz, hogy egy magyar osztály elinduljon, de románból három is elég. Nem értettük, hiszen mást hallottunk az iskolai ünnepségeken, s mást mondott a televízió is. Azóta az információk hozzáférhetők. Ma már áll annyi irodalom rendelkezésünkre, hogy bármiféle, a határon túl élő honfitársainkat érintő döntésünk előtt tájékozódni tudjunk. Sokan mégsem tették, mielőtt december 5-én beírták volna az X-et.
Ezen már nem tudunk változtatni. Vagy mégis? Talán mégis tehetünk valamit kicsiben, saját erőnkből, saját házunk táján.
Az apró falvak kis iskoláiban tanuló gyermekek helyzete Magyarország határain belül sem rózsás, az elszakított területeken, így például Erdélyben azonban még rosszabb, mint arra Czakó Gabi néni, a szentendrei Szent András Iskola egy éve Déván, majd a környező településeken tanító zenepedagógusa felhívta figyelmünket egy iskolai találkozón. A néhány alsós gyermek, aki még a faluban él a kicsiny iskolában a legritkább esetben kap olyan képzést, mellyel megállná helyét ötödik osztályban, a nagyközségi, városi román tannyelvű iskolában. Az esetek jelentős százalékában az ötödik osztály bukással zárul, ám a román tanügyi törvények értelmében – hallottuk az előadásban – ha valaki két évvel idősebb, mint társai, már nem tanköteles, tehát ha nem áll mögötte megfelelő családi háttér, elveszhet a társadalom számára. Ehhez hozzá kell venni azt a gyakorlatot, hogy a székely ember többnyire csak hét évesen viszi gyermekét iskolába, hogy legyen némi ideje a román nyelv megismerésére.
Hogyan tudnánk mi ezen a helyzeten segíteni? Vasárnapi iskola formájában, ha elkötelezett pedagógusok vállalnák, hogy szombaton-vasárnap oktatják-neveleik e gyermekeket, hogy megfelelő alapokkal bátran nézzenek szembe a városi iskola követelményeivel.
Elképzelésem szerint egy települést négy fős csapatok látogathatnának, akik átadván egymásnak tapasztalataikat, egymást váltva, havonta egyszer utaznának a kiválasztott kis faluba. (A kis települések listája, ahol örömmel fogadják segítségünket, terveink szerint interneten hozzáférhető lesz.). Szombat hajnalban elindulna az autó négy pedagógussal, természetesen úgy választva ki a látogatandó négy kis falut, hogy egymáshoz közel legyenek, mind a négy faluban maradna egy-egy tanár. Vasárnap délben indulnának vissza, „begyűjtve” útközben a kollegákat. Így egy ember egy hónapban csak egyszer utazna – természetesen ez is igen nagy áldozat!, de biztosan megérné – ugyanakkor a gyermekek számára szükséges állandóságot is biztosíthatnánk, hiszen havonta újra és újra találkoznának. A négy kollega egymással konzultálva mindig ott folytathatná a megkezdett munkát, ahol társa abbahagyta.
Szállást és ellátást a fogadó falvaktól várok.
Az útiköltségre pályázati formában lehetne pénzt gyűjteni, hogy legalább az utankénti tízezer forintos „benzinpénzzel” meglegyen.
Ezek az őszre vonatkozó tervek. Pillanatnyilag, nyár elején nyári táborokba hívjuk a kollegákat. Jelzéseket várunk Erdélyből is, hogy megtudjuk, hol szerveznek táborokat, s ezen belül hol tartanak igényt segítségünkre.
Várom a visszajelzéseket a segítőkész kollegáktól, barátoktól.
Üdvözlettel: Benkei Ildikó
(30) 6705327, benkei.ildiko@radio.hu
Vasárnapi Iskola Alapítvány 