„A pusztában kiáltónak a szava: Készítsétek elő az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!” Mt 3,1-12
Keresztelő Szent János alakja Advent egyik főszereplője – ő az előhírnök, az, aki az Úr útját előkészíti. Nem egy hétköznapi jelenség. Amikor a zsidóság már évszázadok óta házakban, városokban él, úgy öltözködik, mint bármely más kultúrnép, akkor ő kivonul a pusztába, teveszőr ruhát ölt, vad növényeket, sáskákat, mézet eszik. Személye az örökös ellentét, a kontraszt – ő az, aki kivonul, aki elhagyja a kultúrát, a várost, vagyis mindazt, ami az emberi életet jelképezi. Kilép az emberiből, eldobálja az evilági kapaszkodókat, teljesen kiszolgáltatottá lesz, hogy így az isteninek a szócsövévé, felkiáltójelévé váljék.
Szavai igen kemények – és éppen ezért különösképpen is megfontolandók Advent idején. Mi, XXI. századi keresztények megszoktuk már, hogy ez a négy készületi hét a jászolban fekvő Kisjézus betlehemi meghittségének hangulatában, légkörében telik, mintegy már elővételezve Karácsonyt. Köszönhetően a kommerciális világnak, a karácsonyi jelképek pompájával már jó előre feldíszített az életterünk. Egybefolyik ádvent és karácsony! Ebbe az érzületbe mintegy beleront, betör Keresztelő János, amikor ítéletről, kárhozatról, vészről, tűzről prédikál. De jól van ez így – ezáltal nem engedi, hogy legalább mi kereső keresztények elveszítsük az igazi Adventet, megakadályoz abban, hogy félreismerjük az előttünk álló ünnepet. A Keresztelő szavai kikerülhetetlenek, s emlékeztetnek bennünket arra, hogy a jászolban fekvő kicsiny Gyermek egyben életünk végén másodjára is eljövő ítélő, örökké Uralkodó Krisztus is. Arra akar tanítani bennünket a prófétai szó, hogy Isten végtelen emberszeretete nem engedi magát pusztán kegyes, jóleső képekbe (nem beszélve ezek sokszor negédes giccses díszleteiről) bezárni, – Isten irántunk megmutatott szeretete egyben erő és hatalom is.
„Teremjétek hát a bűnbánat méltó gyümölcseit!” – írja Máté evangéliuma. Nincs kibúvó, nincsen senki, aki azt hihetné, ő már megtette a bűnbánatban a magáét. Nem lehetek olyannyira szent, nem térhetek meg oly tökéletesen, hogy ne kellene újra és újra felajánlani önmagamat Istennek. „Ne higgyétek, hogy közben azt gondolhatjátok: A mi Atyánk Ábrahám!” (vagyis a meghívottság előjogokat biztosít) – szólít meg bennünket is a pusztában Kiáltónak szava.
Elrettenteni, megfélemlíteni akar bennünket a Keresztelő? Azt akarja, hogy a pusztító ítélettől való rettegés hajtson bennünket előre az életszentség útján? Ez az, amit Isten rajta keresztül üzen nekünk? Korántsem, hisz a félelem és a szeretet nem férnek össze. János apostol első levelében egyértelműen fogalmaz: „A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet.” (1Jn 4,18). Ne félelemből szeressük az Istent, hanem azért „mert ő előbb szeretett minket” (Jn 4,19). Karácsony ennek a mindent megelőző isteni szeretetnek az ünnepe – az, hogy velünk az Isten, Emmánuel, egyben azt is jelenti, hogy előttünk az Isten. Keresztelő János prédikációjából is világos: Isten üdvterve már mozgásban van, a Megváltás műve már útjára indult. Az utolsó próféta már nem jövendöl, hanem bejelenti: íme, itt áll a kapuban. Az egykor megközelíthetetlenként tisztelt Isten érkezőben van. Kétezer éve, Palesztinában, Júdea pusztájában ez a valóság egészen kézzelfogható volt, hisz a hallgatóság sorai között lépdelt már a názáreti Jézus. Ma, napjaink világában ugyanígy kell fogadnunk a Keresztelő szavát: a Megváltó itt van velünk az úton, bármikor beléphet életünkbe.
Természetesen ma ennek a hitigazságnak kettős jelentése, kettős értelme van. Egyfelől tudjuk, hogy Krisztus egyszer már eljött, egyszer már megszületett Betlehemben, már megváltott minket, már beteljesítette a kereszten az Atya akaratát, már feltámadt a halálból és már felment a mennybe – ugyanakkor még nem jött el dicsőségében, még várjuk őt, még készülünk a végső nagy napra, a második Úrjövet még előttünk áll. Múlt és jövő, megvalósult és még megvalósulásra váró kettősségében élünk. A fejsze már összezúzta a halál és bűn fájának gyökerét, de még mindig csak a mi személyes fáinknak gyökerére van helyezve, újra várva a Messiást, az Ítélőt. A tűz, amellyel Krisztus keresztel, már leszállt a földre, már itt ég – a végső tűz azonban a még csak nem is sejtett távolban pislákol. A Keresztelő szava már betelt. A Keresztelő szava még nem teljesedett be. Két ellentétes állítás, mégis mindkettő igaz. Épp úgy, ahogy a kicsiny, didergő, jászolban fekvő, kiszolgáltatott csecsemő-Jézus és a trónon ülő, évszázados templomok díszes mozaikjairól szigorú szemmel ránk néző, uralkodó, ítélő fejedelem-Krisztus a Pantokrator is látszólag ellentmondás, mégis teljességgel igaz és megkérdőjelezhetetlen.
Ám ez az Adventben átelmélkedett ellentmondás lesz az igazi Örömhír. E miatt az ellentmondás miatt nem félünk pusztulástól, ítélettől. Ez az ellentmondás az élet, az egyetlen remény, hisz ez semmi egyebet nem mond, mint azt, hogy az Ítélőnk s a szeretettől sugárzó arcú Gyermek egy és ugyanazon a személy. Az mond majd ítéletet fölöttünk, akit a jászolban feküdni láttunk. Az ítélet nem a távoli, tőlünk idegen és független bíró dacos szava, hanem a legszeretetteljesebb hang lesz, amelyet ember valaha is hallott. Az adventben a várakozás idején ezt a titkot szemléljük, erről elmélkedjünk, s ezzel az örömmel készüljünk a nagy találkozásra, nem csak az idei Karácsonykor, hanem életünk végén a nagy Karácsony ünnepén is.
Áldott Karácsonyt, Békés Újesztendőt kívánok, köszönöm a kollégák egész éves munkáját!
fr. Andor György Károly elnök, Pasarét 2016. advent 2. vasárnapján
Vasárnapi Iskola Alapítvány 